38

A széttört kaputól távol, az Arzenál nyugati szektorának a mélyén találta meg végre Ezio azt a helyet, amelyet keresett. Ahol csend honolt, hiszen a helyőrség fegyvereseinek a többsége az udvaron volt elfoglalva. Azt a néhány őrt, akit nem tudott észrevétlenül kikerülni, gyorsan ártalmatlanná tette. Ha itt végzett, muszáj lesz kifennie a horogpengéjét.

Végiglopakodott egy hosszú kőfolyosón, amely olyan szűk volt, hogy aki belépett oda, egy pillanatig sem remélhette, hogy meglepheti a túlvégén található teremben tartózkodókat. Ezio lassan, csendben lépdelt előre, amíg meg nem látott a terem bejárata melletti falnál egy vaslétrát — ezen feljuthat a terem feletti körfolyosóra. Kardhüvelyét a combjához kötötte, nehogy csattogjon, majd gyorsan felmászott, annyi zajt sem keltve, mint a nyíló virág. A kilátóhelyéről komoran nézett le a kibontakozó jelenetre.

Manuél és Sahkulu a terem közepén szétszórt, részben nyitott nagy ládák között állt. Az ajtó mellett egy kisebb janicsár őregység felügyelte őket. Ha Ezio megpróbált volna bemenni, csapdába esik. Megkönnyebbülve sóhajtott fel. Ezúttal megmentették az ösztönei és a tapasztalata.

Manuél félbeszakította a ládák átvizsgálását. Ezio látószögéből nem lehetett kivenni, hogy mit tartalmaznak, el tudta képzelni.

— Húsz éven át éltem ebben a városban névtelen senkiként — mondta Manuél. — De most végre minden a helyére kerül!

— Amikor majd ismét a Palaiologosz-dinasztia uralkodik, ne feledkezz meg arról, aki segített a visszatérésében, Manuél — válaszolta Sahkulu, hangjában némi fenyegetéssel.

Manuél metsző tekintetet vetett rá, apró szeme hidegen csillogott húsos ráncai között.

— Hát persze hogy nem, barátom! Álmomban sem árulnék el egy ilyen befolyásos embert. De türelemmel kell lenned. Nova Romát sem egyetlen nap alatt építették fel!

Sahkulu morgott magában valamit, majd Manuél a kísérete parancsnokához fordult.

— Meg vagyok elégedve. Most kísérjetek a hajómhoz!

— Kövessetek. Van egy átjáró a nyugati kapuhoz, ott ki tudjuk kerülni a harcokat

— Remélem, és el is várom, hogy hamar úrrá legyetek a helyzeten.

— Már rajta vagyunk, hercegem.

— Ha egyetlen tétel is megsérül, megtartom a pénzt. Ezt mondd meg Tariknak!

Ezio figyelte, ahogy távoznak. Amikor meggyőződött róla, hogy egyedül van, lement a terembe, és gyorsan megtekintette a ládákat — felemelte a tetejét annak, amelyet az imént kinyitottak.

Puskák. Legalább száz.

— Merda! — suttogta Ezio.

Gondolatait fémes csattanás szakította meg — minden bizonnyal a nyugati kaput zárták be Manuél mögött. Ezután azonnal csizmák hangját hallotta a kövezeten. A janicsárok térnek vissza, hogy lezárják a felnyitott ládákat. Ezio a falhoz lapult, és amikor a katonák beléptek, egyenként levágta őket. Mind az ötöt. Ha be tudnak jönni együtt, és nem csak egyenként, az egy más történet lehetett volna, de a szűk folyosó végül barátjául szegődött.

Arra ment vissza, amerről jött. Az udvaron véget értek a harcok, a szokásos borzalmas látványt hagyva maguk után. Ezio elhaladt a tengernyi, többnyire már mozdulatlan test mellett; néhányan még agonizáltak, és más hangot nem is lehetett hallani a tátongó kapun befújó kegyetlen szélben, mint az elesettek mellett térdelő asszonyok sírását.

Ezio lehajtott fejjel hagyta el a palotát. Valóban nagy árat kellett fizetni a megszerzett információkért.